„Azt hittem, hogy meghaltam, és már a másvilágon vagyok” – Lustig Éváról, aki árvaként túlélte a pesti gettót

2025. január 30. 00:59

Néhány évvel ezelőtt Izraelben találkozhattam a vészkorszak pesti túlélőjével, Lustig Évával. Már nincs közöttünk, de a történetét érdemes emlékezetünkben megőrizni.

2025. január 30. 00:59
Genda Noémi

Cfát (Sáfed) városba érve egyértelmű táblák jelezték az irányt: „Magyar Nyelvterületről Származó Zsidóság Múzeuma”. A magyar ajkú zsidó közösség múltját, hagyományait és tragédiáját egyaránt igényesen mutatja be a négy évtizede létrehozott múzeum.

Lusztig Ron, a múzeum igazgatója, az alapítók fia miközben körbevezetett, a cionizmus történetéről, a zsidóság Izraelbe vándorlásáról és az emlékház alapításáról mesélt. A helyet szülei, Chava és Joszef hozták létre 1986-ban azzal a céllal, hogy összegyűjtse, majd angol és ivrit nyelven is hozzáférhetővé tegye a történelmi Magyarországon egykor élő zsidók életmódját és életútjait bemutató anyagokat.

Beszélgetésünk után bemutatott édesanyjának, a 91 éves Chavának, aki tavaly februárban ment el közülünk. A magyarok csak Éva néninek hívták. Amikor beléptem hozzá az irodába, hatalmas könyvei és dossziéi szinte ellepték a kis termetű asszonyt. Épp könyvelt. Hagyományos módon: kézzel, számológéppel, vonalzóval vezette a nagy táblázatokat. Idős kora ellenére aktívan kivette részét a munkából.

Otthon többnyire héberül beszéltek, de velem szép magyarsággal társalgott. Óvatosan vezettem fel a beszélgetést, nem tudtam, miről szabad kérdezni, de Éva néni oldotta a félénkségem: „Én már mindent átéltem, a holokausztot is. Kérdezz róla nyugodtan!” Aztán mesélni kezdett.

Tizennégy éves volt 1944-ben, amikor orvos szüleivel és kisöccsével Pesten csillagos házba kellett költözniük. Vidéken ekkor már megkezdődtek a deportálások, a fővárosban mende­mondák keringtek, biztosat senki nem tudhatott a sárga csillagos házakba száműzöttek közül. Gyerekként kezdetben csak annyit éreztek az eseményekből, hogy bezárt az iskola, az udvaron lehet játszani a pajtásokkal. Aztán látták, hogy az utcán fegyveresek kísérnek csoportokat. 

A felvarrt csillagokról megismerték, hogy zsidónak nyilvánított honfitársaikat kísérik a nyilas suhancok.

November 15. körül két nyilas toppant a lakásukba. Azt kérdezték: „Van itt két orvos?” Szülei nem tudták letagadni, a házhoz rendelt parancsnok mindent tudott róluk. „Menniük kellett. Anyu azt mondta, holnap vagy holnapután jönnek értünk. Én nemcsak reméltem, hogy visszajönnek, biztos voltam benne.”

A két gyerek 86 éves nagyapjukkal maradt. Nemsokára újra nyilasok érkeztek a házba. „Az udvaron ordítani kezdtek, hogy mindenki pakoljon, legfeljebb húsz kilót, és jöjjön. Ezek mindig csak ordítottak.”  Éva tanácstalanul pakolt. „Raktam kaját és a bizonyítványomat. A szüleim mindig azt mondták, hogy a tudást nem vehetik el tőlem. Gondoltam, akkor ez még jól jöhet.” Amikor elindultak, egy idős házaspárt, amely nem bírt gyalogolni, agyonlőttek a nyilasok. Ez a kép beleivódott az emlékezetébe, életében először akkor látott holttestet.

A gettó fogadóhelyiségében megkérdezték őket, hogy mennyi idősek. Anyukája szövetkabátja volt rajta, öregebbnek tűnt benne, nem hitték el, hogy 14 éves. Rászögezték a puskát, ám öccsének valami eszébe jutott. Előkapta a bizonyítványt, odarohant, és mutatta: „Nézzék, Évike nem hazudik!” Mégis jó lett valamire az irat. A 16 éven aluliakat és a 60 éven felülieket összeszedték. Hogy a többiekkel mi történt, arra csak szomorúan utalt.

A testvérek a Kazinczy utcai gettóba kerültek. Harmincan voltak egy szobában, a lakásban kilencvenen, minden korosztályból. Emberek feküdtek egymás hegyén-hátán. „Rettenetes volt. Az idősek folyton sírtak.” 

A Vöröskereszt és a zsidó hitközség hordott némi ételt, de mivel az ő házuk a gettó végében volt, az ételeskocsi hozzájuk már nemigen jutott el. Az éhezéstől folyamatos fizikai fájdalmaik voltak, és legyengültek. Januárra már a lakás ablakai is betörtek, így a behullott havat keverték össze a falról lekapart vakolattal. Másfél hónap után a kilencvenből harmincan maradtak. „A halottak dombként magasodtak az udvaron.”

Volt egy doboz szardíniájuk, amit még otthonról vittek magukkal. Hiába éheztek, azt akkor sem nyitották ki. Arra vártak, hogy a szüleik majd hazajönnek, és együtt csapnak egy lakomát. „Akkor majd látják, milyen jó gyerekek vagyunk, hogy vártunk rájuk.”

A gettóban folyamatosan hallották a bombázást. Éjjel-nappal lőttek, már egészen hozzászoktak. „Egyszer csak arra ébredtem, hogy halálos csend van. 

Azt hittem, hogy meghaltam, és már a másvilágon vagyok.

Kimentem az udvarra, és egy katonát láttam közeledni. Elővett egy furcsa hangszert, és játszani kezdett rajta. Azt hittem, elborult az elmém. Hát létezik még muzsika?” A zene hallatán emberek tucatjai másztak elő a romok közül. Négykézláb, hason csúszva, erőtlenül. Egész Európában egyetlen gettó szabadult fel, a pesti.

Januárban aztán kiszabadultak a gettóból, árvaházba költöztek, és visszatértek az iskolába. A tízóraiszünetben látták, hogy minden gyerek elővesz valamilyen élelmet. Ami akkor volt: egy fél krumpli, puliszka. A kislány megkérdezte, hol osztogatják. „Mert én csak olyat ételt ettem, amit az utcán osztottak.” Erre mindenki azt felelte, hogy „anyu készítette”. Amikor hazaért az iskolából, öccse a gyerekotthon kapujában kiabálta:

Évike, te tudtad, hogy vannak olyan gyerekek, akiknek még van anyukájuk?”

Ez volt élete legrettenetesebb pillanata – mesélte az asszony. Attól a naptól fogva, hogy elvitték a szüleit, mindvégig hitt abban, hogy vissza fognak térni, noha semmilyen életjelet nem adtak. „Amikor az osztálytársaink szülei be akartak fogadni minket, nem mentünk, mert az azt jelentette volna, hogy lemondtunk anyuról és apuról.”

1947-ben jutottak el Palesztinába. Magukkal vitték az annak idején otthonról hozott, a gettót is megjárt szardíniát is. „A hat hónapos gyalogút alatt, amíg a mai Izraelbe értünk, végig nálam volt a konzerv. Amikor megérkeztünk, akkor tettem csak le. Elfogadtam, hogy a szüleim többet nem jönnek vissza.”

Nyitókép: Mandiner-archív

 

Összesen 1 komment

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi. Mielőtt hozzászólna, kérjük, olvassa el a kommentszabályzatot.
Sorrend:
patikus
2025. január 30. 01:51
vészkorszak pesti túlélőjével, Lustig Évával. Már nincs közöttünk, de a történetét érdemes emlékezetünkben megőrizni. ----- akkor csak ptt őrizd.... Ne írd ide, mert nemcsak zsidók élnek itt, hanem cigányok is vannak. Én sok magyar öregasszonnyal találkozta a piacon. Panaszkodtak is mégsem írom ide a sirámaikat.
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!